Délután, Sugárban: Éjfélkor Párizsban

Két napja láttam A tetovált lányt, és ismét rákaptam a mozira – egy helyre, amely számomra mindig is különleges volt. Moziba menet egy picit mindig olyan érzésem volt, mintha otthonról hazafelé tartanék. A kabátzsebemben elkopott Sugár-kuponok, ideje volt már elhasználni. Éppen időben, mert az utolsó kedvezmény holnapig tart. Beültünk hát egy kedves volt osztálytársnőmmel az Éjfélkor Párizsban című filmre.

Indulás előtt ránéztem az információkra, és láttam, hogy a filmet Woody Allen írta és rendezte. A neve láttán rögtön elmosolyodtam, de picit meg is ijedtem. Soha nem kímélte a közönséget szövevényes filozófiai eszmefuttatásaitól, ráadásul a legtöbb filmjében ezt saját maga prezentálta nehezen körülírható „mitugrász” stílusával. A félelem így jogos volt, de a csalódás kellemes. Ebben a romantikus vígjátékban meglehetősen visszafogta magát.

Egy író, Gil (Owen Wilson), Párizsba utazik menyasszonyával (Rachel McAdams) üzleti okokból. Nem igazán illenek össze. Ám Gil legfőbb problémája nem is a kettejük kapcsolata. Úgy érzi, nem a megfelelő korba született, jobban szeretne az 1920-as évek Párizsában élni. Egyik éjszaka eltéved hazafelé, és amikor éjfélt üt az óra, feltűnik egy rejtélyes régi kocsi. A benne ülő jókedvű társaság elcsábítja Gil-t egy kis szórakozásra. Hamarosan kiderül, hogy akik meginvitálták, nem mások, mint Zelda és Scott Fitzgerald, és a főhőst valójában egy időutazásra csábították – vissza a '20-as évekbe.

Az író-rendező egyetlen kérdést feszeget 94 percben: van értelme régi korok/korszakok után vágyakozni? Vajon ha visszakerülnénk a múltba, és az válna jelenünkké, nem kezdenénk el egy annál is távolabbi múltról ábrándozni? Gil hihetetlen humorral fűszerezett utat jár be, mely során további jól ismert múltbéli alakokkal találkozik (pl. Hemingway, Picasso, T. S. Eliot). A nappalokat pedig a jelenben tölti menyasszonyával, akitől egyre inkább távolodik, s aki vőlegénye furcsa álmai hallatán inkább valami idegbajra gyanakszik.

A vetítés a Sugár mozi egyik legkisebb termében volt, és korántsem volt zökkenőmentes. A film közepe tájékán, egy fantasztikusan elkapott pillanatban egyszer csak se kép, se hang. Ültünk öt percig, majd egy talpraesett idősebb hölgyemény kirohant az ajtóhoz, és füttyentett két hatalmasat. Szeretnénk továbbnézni a filmet – ordította. Hamarosan megjelent egy dolgozó: A gépész kolléga mindjárt megnézi, mi lehet a baj. Remélem, folytatni tudjuk a vetítést. Mire a közönség: Hát azt mi is! (Nem értem, vetítés közben nincs senki a gépteremben?)

Az Éjfélkor Párizsban továbberősítette A tetovált lány után visszanyert hitemet, miszerint még lehet jó filmeket látni a fényűző multiplexek termeiben. Woody Allen pedig nem csak a főszereplőt repítette vissza a múltba, de a film zenéje és atmoszférája néha velem is elhitette, hogy nem 2012-ben ülök a moziban.

A magyar kritikusok mind dicsérnek, az előzetes alatti hozzászólások azonban nem méltatják a filmet. Ha picit nyers szeretnék lenni, akkor azt mondom, hogy a franciáknak azért nem tetszik, mert egy amerikai akarja bemutatni Párizst, az amerikaiaknak meg azért nem tetszik, mert nem művészfilmeken nevelkedtek. Ennek a filmnek jó helye van itt, minálunk. Mi nem vagyunk sem amerikaiak, sem franciák, így a lényegre tudunk koncentrálni.