Ászok a színen

2011. július 19. Miért is olyan érdekes ez a nap? Sokak számára semmiért, de jómagam ezen a napon látogattam el Dorogra, ahol az idei ÁSZ táborosok előadását láthatta a nagyérdemű.

Jó, és mi az az ÁSZ TÁBOR? Teljes nevén az ÁSZ IFJÚSÁGI SZÍNJÁTSZÓ TÁBOR, amely – ahogyan a nevéből is tisztán olvasható – egy ifjúsági színjátszó tábor. Minden évben nyáron kerül megrendezésre, idén júliusban és augusztusban is. A tábor falain belül egy 10-14 éves korosztályból álló és három 14-19 éves korosztályból álló csoport tölt el együtt tíz napot olyan tanárok vezetésével, mint például Gáspár András, Kálloy-Molnár Péter, Balázs Ágnes vagy Király Attila. A tábor végén mindegyik csoport készül egy-egy előadással.

A júliusi ÁSZok

Az előadásra elcibáltam Eszter barátomat, akivel a Nyugatiban háromnegyed kettő körül felültünk a piros vonatra. Amikor megérkeztünk Dorogra, elindultunk az ellentétes irányba, de nem probléma! (Van mentségünk.) Bementünk egy vegyesboltba, ahol csak egy üveg vizet szerettem volna venni. Leemeltem a polcról, majd az eladó kinevetett. Azóta gondolkozom, hogy mi volt olyan vicces. Végül ő igazított útba minket – így jutottunk el a művelődési házhoz.

Besomfordáltunk a bejáraton, majd meg is álltunk. Néhány pillanattal később Gács Bence üvöltött ki egy kis körből: „Zsombi, hát te meg mit keresel itt?” Ez egy olyan beugratós kérdés, amire nem is nagyon tudtam válaszolni. Rögtön odaugrott és egy mekdonálc-féle hamburgerrel a kezében elkezdte panaszolni, hogy már négy napja nem tudott hamburgert enni.

Felmentünk a lépcsőn és leültünk egy kanapéra. Egyszer csak Tóth Kata, kedves ászos ismerőseim egyik legkedvesebbike sétált ki az ajtón – az ajtón, amely mögött még szorgosan próbált a népség. Hamarosan azonban mi is betekintést nyerhettünk a nagyterembe, s el is helyezkedtünk.

Egy kis csúszással, 16 óra után pár perccel megjelent Balázs Ági, akinek egészen addig csak a hangját hallottam különböző magyar szinkronokban. Ismét találkoztam Gáspár Andrással, akit még mindig „jó arcnak” tartok. Megismerkedtem Kiss Eszterrel, akitől először megijedtem, de később kiderült, hogy nem kellett volna. Végül, de nem utolsó sorban, megismerkedtem Atlasz Gáborral, akit látván megértettem, miért övé Szürreália birodalma.

Poézia előadása középen Gács Bencével

Mi ez a birodalom-ügy? Az egyik legérdekesebb dolog számomra a színjátszó táborral kapcsolatban. A négy csoport négy különböző helyen felépít magának egy alternatív valóságot, melynek pontosan ugyanolyan a légköre, mint amilyet a színpadon is meg kell teremteniük.

Így született meg Farsangfalva, Poézia, Szürreália és a Gazfickók birodalma. Ebben a sorrendben láthattuk az előadásokat. A „kicsikből” álló Farsangfalva birodalma két rövidebb darabbal rukkolt elő. Mindkettő népmese átirata/feldolgozása volt. Utánuk következett Poézia. Ők Kosztolányi verseket adtak elő meglehetősen egyedi módon. A versek voltaképp életre keltek a színpadon. (Itt bukkant fel egy harmadik ászos ismerősöm, Forgách Kinga is, akit szintén nagyon jó volt végre a színpadon is látni.) A szünet után következett Szürreália, akik Franz Kafka műveket vittek színpadra. Végül pedig a Gazfickókat láthattuk Wilhelm Busch Max és Móric című művével.

Még mindig Poézia

A részletes véleményemet nem fogom megosztani, mert az olvasóközönség nagy része nem értené, miről beszélek. Ha a jövőben megtaláljuk egymást olyannal, aki látta az előadásokat vagy szerepelt benne, szívesen beszélgetek róluk. Azt viszont elmondhatom, hogy az utolsó két előadás nem tetszett annyira, az első kettő viszont annál inkább. Közülük is legjobban Poézia előadása. Ez volt az egyetlen, amelyik komoly hatással volt rám. (És az egyetlen, amelyikben ászos ismerőseim szerepeltek, ezért nehéz is bizonygatni, hogy nem vagyok elfogult. De az igazság az, hogy nem vagyok.) Olyannyira megfogott az, amit a színpadon láttam, hogy utána még egy rövid ideig nem is nagyon bírtam megszólalni. Helyette percekig csak gondolkoztam rajta. Ez meghatározó pillanata volt a délutánnak. Ehhez az érzéshez csatlakozott később egy másik érzés is. Egészen pontosan akkor, amikor az összes ászos csapat és az összes tanár felment a színpadra, a birodalmaktól hallhattuk az indulójukat, énekeltek is együtt, és egyáltalán… nagyon örültek egymásnak. Ennek is a csúcspontja az volt, amikor Farsangfalva gyermekei körülölelték Balázs Ágit. Ez az utolsó képem a színpadról, amely beleégett a szemembe.

Ez a délután hatással volt rám. Inspirált, és emlékeztetett valamire (amit az állomáson el is mondtam Eszternek): „Imádom a színészeket. Lenyűgöznek azzal, amit csinálnak – ha jól csinálják.

(Az utolsó három kép Eszter műve. Köszönöm szépen!)