Jövőkép, az interjúsorozat

Mit csinál három lelkes fiatal szabadidejében? Attól függ, melyik három… mi például interjúműsort készítünk. Tóth Kata (a bájos műsorvezető), Végh Zoltán (a jó szakmai tudással rendelkező mikrofonos) és jómagam (az őrült rendező) kitaláltuk, hogy jövő nyárig szabad óráink egy részét fiatalok üldözésének fogjuk szentelni.

Hosszas tervezést és megbeszélést, valamint (részemről) néhány idegösszeomlást követően 2011. szeptember 10-én végre elindult a Jövőkép, a mi kis szerény, YouTube-on közzétett heti interjúműsorunk. Minden szombaton egy fiatal egyetemistát kérdezünk a jövőjéről, azaz: kifaggatjuk a céljairól, álmairól – legyen az a tanulmányaival vagy éppen a hobbijával kapcsolatos –, és arról, hogy milyen lehetőségeket lát ezek megvalósítására. Ezen kívül megkérdezzük a véleményét a fiatalság és az oktatás jelenlegi helyzetéről is. Mindezt a város legkülönfélébb, legszínesebb helyszínein igyekszünk elkövetni – sőt, olykor a városon kívül is.

A műsor debütálása után rögtön nagyon sok véleményt kaptunk, s ezek legtöbbje pozitív volt. Felmerültek azonban olyan kérdések is, amelyekre – úgy érzem – a műsor megálmodójaként illene végre velősebb választ adnom.

(A főcím Halák András László munkája.)

Ászok a színen

2011. július 19. Miért is olyan érdekes ez a nap? Sokak számára semmiért, de jómagam ezen a napon látogattam el Dorogra, ahol az idei ÁSZ táborosok előadását láthatta a nagyérdemű.

Jó, és mi az az ÁSZ TÁBOR? Teljes nevén az ÁSZ IFJÚSÁGI SZÍNJÁTSZÓ TÁBOR, amely – ahogyan a nevéből is tisztán olvasható – egy ifjúsági színjátszó tábor. Minden évben nyáron kerül megrendezésre, idén júliusban és augusztusban is. A tábor falain belül egy 10-14 éves korosztályból álló és három 14-19 éves korosztályból álló csoport tölt el együtt tíz napot olyan tanárok vezetésével, mint például Gáspár András, Kálloy-Molnár Péter, Balázs Ágnes vagy Király Attila. A tábor végén mindegyik csoport készül egy-egy előadással.

A júliusi ÁSZok

Gólya-szindróma II.

A folytatás, avagy egyetemi életem második fél éve – még több popcornrengető izgalommal! A kétrészes trilógia második epizódjában bemutatom az egyetem művelt macskáját, ismét írok az érem mindkét oldaláról, egy cicafarknyit boncolgatom a felsőoktatást, végül (de nem utolsó sorban) pedig megosztom veletek egy kedvenc elfoglaltságom gyümölcsét. A szöveget lassan olvasd, hogy a betűk nehogy összekeveredjenek!

Repül a gólya, csőrében egy öregemberrel. Egyszer csak így szól az öreg:

– Te gólya, most őszintén, eltévedtünk?

Mélységesen együtt érzek a gólyával. Aki olvasta az első részt, tudja, hogy én is ugyanennyire el voltam tévelyedve – azzal a különbséggel, hogy az én számban nem volt öregember. Mindenesetre úgy gondoltam, hogy érdemes lenne megosztani ezt az élményt a világgal. Hogy miért? Mert ez mindenkit érdekel! A témaválasztás egyedi és újszerű – ki hallott már elsőéves egyetemistáról? Gondolkoztam azon is, hogy hány helyen lehetne még ezt a fantasztikus csodát elsütni. Kitaláltam A gólya című dokumentumfilmet: harc az ETR-rel, horizontot nyaldosó sorok a tanulmányi osztály előtt, elszalasztott jegybeíratás, óraütközések – szívszaggató történet egy átlagon aluli fiú szemén keresztül. Lélegzetelállító izgalmak, hihetetlen fordulatok, sokkoló csattanó – végre valaki egy ilyen igazán érdekes témát is vászonra visz, nemde? Tévedésből már az Animal Planet is érdeklődött a film iránt... Kedves olvasó, engedd meg, hogy utoljára gólyaként mutassam be az egyetemi élete(me)t!

Figyelem! Alább a cselekmény részletei és akár a végkifejlet is olvasható!

Tuti siker újra vásznon

A 42. Budapesti Függetlenfilm Szemle díjkiosztójáról dicsérő oklevéllel távoztunk. 34 alkotásból 4* jutott tovább az országos szemlére, másik 4 pedig oklevelet kapott. A rendezvény a Dürer Kertben volt.

A Tuti siker című kalandvígjáték, amely első igazán komoly alkotásunknak mondható, egy teljes évig készült az ötlet megszületésétől az utómunka befejezéséig. Mivel nagyon sok ember volt kíváncsi rá, úgy gondoltuk, hogy a legmegfelelőbb egy mozipremier lenne. Némi szervezés után március 24-én a nagyközönség (azaz picivel több mint kétszáz ember) a filmet a Puskin mozi nagytermében tekinthette meg.
Úgy tűnik, nem a premier volt az utolsó alkalom, hogy a Tuti siker vászonra került. A filmet ugyanis nem olyan régen beneveztük a 42. Budapesti Függetlenfilm Szemlére. A vetítés június 11-én, a díjkiosztó pedig június 12-én volt a Dürer Kert kistermében.

JÚNIUS 11.

14:15, a csapat várakozik a Dürer Kert bejárata előtt.
(Balról jobbra) Filippi Matyi, Kadosa Niki, Mia és Zsingor Dani

Rendezői változat: kell vagy nem?

Az előző bejegyzésben elmeséltem a drogprevenciós kisfilmkészítő verseny történetét elejétől a végéig, azonban egy apróságot nem írtam le. Vagy ahogy Galla Miklós énekelte: A történetből véletlenül kihagytam egy részletet. A nyálról akartam elmondani egy újabb érdekeset... Mondjuk én nem a nyálról szeretnék mesélni, hanem arról, hogy amikor megírtam a Kell vagy nem? című nem túl sikeres kampányfilmnek a forgatókönyvét, már akkor tudtam, hogy a megszabott 40 másodperc nekem kevés lesz. Ezért azt találtam ki, hogy több anyagot fogok leforgatni, mint amennyit abba bele tudok tenni, majd később összevágok egy hosszabb filmet.

Drogprevenció

Az Életrevaló Egyesület meghirdette a II. Országos Drogprevenciós Kisfilmkészítő pályázatot, amin én is részt vettem. Nem lettünk dobogósok, de a verseny sok élménnyel és tanulsággal szolgált. Ennek a versenynek a történetét szeretném elmesélni az ötlet megszületésétől egészen a gála napjáig, valamint szeretném röviden kielemezni a saját filmemet, és egyúttal választ adni arra, hogy mit kellett volna másképp csinálnunk.

Egyik éjszaka nézegettem az e-mailjeimet, és megtaláltam a pályázatról szóló levelet. Amikor láttam, hogy van 40 másodperces kategória, rögtön ráharaptam, mert tudtam, hogy erre lenne időm és energiám. Már akkor szétkürtöltem mindenkinek, hogy forgatunk, és utána egész éjszaka ezen járt az agyam. Meg is született „a nagy ötlet”, de később kiderült, hogy több sebből vérzik, ráadásul még az elkészítése is bonyolult. Itt szeretnék köszönetet mondani Patai Zsuzsi barátomnak és szaktársamnak, aki korábban drogambulancián dolgozott, ezáltal tisztában volt sok mindennel a drogokat illetően, és rávilágított a forgatókönyv gyenge pontjaira. Az ő segítségével sikerült egy sokkal értelmesebb történetet összerakni.

Miután megvolt a forgatókönyv, felkerestem Solti Bencét, aki nem mellesleg színész. Elmeséltem neki elejétől a végéig, miről is lenne szó, ő pedig nagyon lelkes volt. Utána már csak a helyszíneket kellett véglegesíteni, embert találni a drogdíler szerepére, és már foroghatott is a kamera.

Beugró az ELTÉ-n

Május 26-án délelőtt, amint félárbócra eresztett szemhéjammal éppen próbáltam ráhangolódni a kora délutáni nyelvi alapvizsgára, kinyitottam rutinból az elektronikus leveles ládámat, amiből kicsúszott egy levél ezzel a tárggyal: „Beugró az egyetemen”. Na most én először arra gondoltam, hogy ez valami vizsgával vagy felvételivel kapcsolatos információ, de azért rákattintottam. Ez állt benne: Sziasztok! Remélem nem felejtettétek el, hogy ma fél 4-től a 34-es teremben Beugró lesz Pokorny Liával és Rudolf Péterrel.

Ennél a pontnál már eldöntöttnek bizonyult a délutáni programom. Letudtuk a nyelvi alapvizsga szóbelijét, majd ünneplés közben (Ördögsarok) megemlítettem a dolgot csoporttársnőmnek, Fanninak, aki nagy fanatikus, úgyhogy csatlakozott hozzám. Arra viszont egyikünk sem jött rá, hogy ez a bizonyos esemény mit takar pontosan. Sétáltunk a főépület felé, amikor is Lia elsuhant mellettünk. Beértünk a 34-es terem előtti folyosóra, ahol már körülbelül 150 ember várakozott. Mondtam Fanninak, hogy menjünk előre, különben vagy nem férünk be vagy leghátulra kell ülnünk. Várakozás közben feltűnt Rudolf Péter is. Nem sokkal később betereltek minket.

Késői filmömlés!

2007 októberében kaptam meg életem első kameráját, ami előtte évekig vágyálom volt. Ezután elkezdtem kísérletezgetni – szép sorban mindent kipróbáltam, amit a videózásról szóló könyveimben olvastam. Egy idő után – ahogy azt minden amatőr filmes tenni szokta – képzeletbeli filmstúdiót is létrehoztam (ez olyasmi, mint a képzeletbeli barátom, Jim). Ez a filmstúdió a Vegas Pictures nevet viseli. Elsőre, másodikra és harmadikra kifejezetten hangzatos. Hmm – gondolja az ember, amikor először olvassa. Milyen izgalmas és kreatív! – gondolja tovább az ember. Las Vegas, fények, csillogás, kaland, Amerika, mozi... – lovalja bele magát az ember, amikor egyszer csak [a szerk.] közbeszól: bármilyen kreatívan hangzik ez a név, valójában a kreativitás teljes hiányának köszönhető. Miközben agyam 120%-a ezen dolgozott, eszembe jutott, hogy a Sony Vegas nevű programmal vágom az összes filmemet. Aha! – gondolta a blog írója.

A Vegas Pictures álomgyárában 2007 óta készül mindenféle kisebb-nagyobb mozi, viszont ezek közül mindig is csak a kisebbeket tudtam megosztani. Ennek két oka van: akkoriban a YouTube még nem engedett tíz percnél hosszabb filmeket feltölteni; a másik pedig az, hogy – mivel házunk nem éppen új, viszont régi – „a telefonvonalunk műszaki állapota nem tesz lehetővé nagyobb sávszélességet”. Fogalmazzunk úgy, hogy a kerületben nekem van a leglassabb internetkapcsolatom. Nem is nagyon merem elárulni a sávszélességemet, mert a lányok nem állnak velem szóba többé. Kellett pár év, hogy rájöjjek a megoldásra: felkerestem Roland barátomat (akinek ezúton is szeretném megköszönni a segítséget), és az ő szupergyors internetével feltöltöttük a filmeket. Itt most csak két filmről (egy játék- és egy dokumentumfilmről) szeretnék beszélni. Amik ezen kívül felkerültek, másik bejegyzés témái lesznek.

Tuti siker-sztori

Tegnap éjszaka olvastam Dani barátom írását. Emlékeztetett rá, hogy nekem is kell írnom. Nem probléma, vártam, amíg leülepszik. Természetesen az én helyzetem több szempontból más, mint Danié. Amikor nyáron ott voltam minden nap a kamera mögött (meg egyszer előtt), nekem éppen „állt az életem”. Leérettségiztem, a forgatás előtt közvetlenül megtudtam, hogy felvettek az egyetemre, és nem volt az égvilágon semmi tennivalóm, gondolatom, aggodalmam ezzel kapcsolatban. Csak a pihenés, illetve jelen esetben a filmezés.

Korábban számos kisfilmet készítettem, és minden alkalommal éreztem, hogy fárasztó. Picit fárasztóbb, mint amilyennek alapesetben lennie kéne, és ennek egyszerű az oka: túl magasak az elvárások magammal szemben, azonban gyakorlatilag egyedül vagyok a kamera mögött. Ez lebegett akkor is a szemem előtt. Az első két-három forgatási nap után tudtam, hogy ez nem lesz könnyű menet. Bár a többiek már az elején sejtették, hogy nem csupán szórakozásból jövünk össze minden nap, talán mégis csak Dani és én tudtuk, hogy milyen komolyak a célok. A színészek is mutatták ugyanennyire lelkiismeretesnek magukat, de az ő helyzetük megint más, és ők biztosan nem látták folyamatában. (Ez még nekünk is nehéz volt néha.)

Ugyebár én voltam az egyetlen, aki a kamera mögül koordinál. Ez sokkal nehezebb, mint azt bárki gondolná. Olyan, mintha lenne egy nagy ország, ami el van felezve. Az egyik felét öten irányítják (a szereplők), a másik felére meg én jutok egyedül. Viszont az ország mindkét felét egyformán jól kell irányítani, mert ha az egyik oldal legyengül, az magával húzza a másikat is. Elég nagy a felelősség.

Tanultam sokat. Például: ha a színészek egy pillanatra nem figyelnek és nem csinálják azt, amit kéne, az nem azt jelenti, hogy ők alkalmatlanok színésznek. Az egyszerűen azt jelenti, hogy valaki nem mondta meg nekik, hogy mit csináljanak, és valaki nem szólt, hogy mikor. Ez a valaki lenne a rendező. Ezt a leckét Katától tanultam meg, aki ellátogatott az egyik legkeményebb külső forgatásra. Amikor látta, hogy kezdek befuccsolni (rögtön az elején), odaállt mellém, leharapta a fejemet, aztán továbbállt. Bájos jelenet volt. Utáltam. Később rájöttem, hogy igaza volt. Most imádom.

Matyi és Kata

Volt, amiben határozottan és objektíven jók voltunk. Ilyen például az időbeosztás. Életünk első olyan filmje, ahol komolyan be kellett osztani a forgatást sok napra, azon belül is konkrét időpontokra. Noha egyszer-egyszer túl sokat vállaltunk magunkra egy nap, a többi napon viszont bebizonyosodott, hogy jól csináltuk. A dolgok mentek, ahogy kellett, a végeredménnyel pedig meg voltunk elégedve. Igazság szerint az egyetlen komoly akadályozó tényező az időjárás volt. Ilyen technikai háttérrel az időjárási viszontagságokat lehetetlen kivédeni. Csöpögő esőben még elvoltunk, de ha úgy beborult, hogy a lakásban vak sötét volt, vagy éppen 8 °C volt és szakadt az eső, sajnos át kellett írnunk a beosztást.

Kicsit ugorjunk: sok akadállyal és sok felhőtlen szórakozással augusztus 23-án befejeztük a forgatást, megvágtuk a filmet (ez azt jelenti, hogy Dani összerakta az összes jelenetet és képileg véglegesítette, utána pedig én ráfeküdtem a hangra), végül pedig nagy várakozás után eljött a vetítés napja.
Biztosan volt olyan, akinek nem volt egyértelmű, hogy egy amatőr filmmel miért rohanunk az első moziba, hogy bemutassuk. Őszinte leszek: a legelső motiváció kizárólag az volt, hogy túl sokan akarták látni. (Legalábbis részemről ez volt.) Később jöttem rá, hogy ennek nagyobb jelentősége van.

Március 24. – A vetítés napja

Valamennyire ideges voltam, de nem tudott rajtam eluralkodni az érzés. A teljesen pozitív értelemben vett izgatottság volt csak jelen, néha pedig nem éreztem semmit. Hogy miért? Valószínűleg azért, mert már álltam színpadon (ahogyan többen is a csapatból), és már megtanultuk, hogyan kell ilyen eseményen viselkedni. Az ember egy idő után megszokja. Nekem lassan megy, mert nincs mindennap ilyen lehetőség.

6 óra előtt Dani vesződött a filmmel a gépteremben, én pedig rohangáltam össze-vissza. Végül összeálltak a dolgok. Némi késéssel elindult a show. A közönség hihetetlenül lelkes volt. Nem is tudom, mikor láttam utoljára ilyet. Már akkor tombolni kezdtek, amikor bemondtam a mikrofonba, hogy egy kis késéssel indulunk. Utána minden pillanatban, amikor Matyi felkonferált valamit, sikítoztak és tapsoltak. A werkfilm levetítése jó ötletnek tűnt, mert megismerték a film hátterét, és így talán egy picit jobban is élvezték. (Dani, elnézést, amiért nem szóltam a csíkos ff. képről. A helyedben én is összefostam volna magam. [A werkfilm bevezetőjén utólag módosítottam, Daninak viszont elfelejtettem szólni.]) Majdnem az összes betervezett poénon nevettek, ahol pedig nem, azt máshol kompenzálták. Meglepődtem, mert a film olyan pontjain is nevettek, amire mi nem számítottunk egyáltalán. A legérdekesebb az volt, hogy bizonyos pillanatoknál majdnem tapsolni is elkezdtek. Amikor pedig megjelent a stáblista első eleme, ismét tombolni kezdtek. Leírhatatlan élmény.

Utána következtek a gratulációk. Az első hullám mindig úgy történik, hogy még mindenki a hatása alatt van, és így ezek csak érzelmektől vezérelt impulzusok. Az érdemi beszélgetések csak később következnek. Az igazat megvallva én ezeket várom nagyon. Sajnos még nem állt módomban a szakmabeliekkel, vagy a szakmához közel álló emberekkel értekeznem. Még nem kaptam hideget, csak meleget, és ez hiányzik.
Amikor Dani írásában olvastam, hogy neki már volt egy hosszú beszélgetése valakivel, csorgattam a nyálamat. (Azért majd kifaggatom.)

További dolgok, amikre ráébredtem a film készítése során...
Szeretem ezt a gárdát. Nem semmi az a csapatszellem, ami az egy hónapos közös munka alatt sugárzott. Nem vagyok a csapatból mindenkivel egy hullámhosszon, de ha közös a cél, akkor minden megváltozik.

Nagyon sok kezdőfilmet néztem végig életemben, és amikor élőszereplős játékfilmet láttam, a legtöbb gond mindig a színészi alakítással volt. Egyszerűen sokan úgy gondolják, hogy az ember csak odaáll a kamera elé és csinálja. Ez így önmagában nem elég. Nekünk hatalmas szerencsénk volt, mert a csapatban volt több nagyon erős pont is. Ők hatással voltak a gyengébbekre. Daninak volt a legnehezebb helyzete, mert olyan karaktert játszott, amelyik a középpontban van, és amelyik a valósághoz nagyon közel áll. Rita tanárnő [egykori magyartanárom, akivel a színjátszókört is csináltuk] régen megtanította, hogy mindig azt a legnehezebb eljátszani, ami a legközelebb áll hozzánk. Dani pedig saját magát alakította (meg egy picit engem – Dani a való életben nem került padlóra a szolnoki kudarctól, én igen). Daninak minden elismerésem, mert „színészként” kutyaszorítóban volt, és mégis rengeteg olyan momentum van a filmben, amikor ez a legkevésbé sem tűnik fel. Nem biztos, hogy a helyében erre képes lettem volna.

Az igények már régen túlnőtték a képességeinket. Vannak egy sor olyan dolog, amelyet amatőr körülmények között lehetetlen véghez vinni. Ezeket különböző elmés megoldásokkal kell helyettesíteni. Sokszor inkább imitálunk a filmben egy profi dolgot, semmint valóban végrehajtjuk. Ez nem fog változni, amíg nem lesz nagy kameránk nagy objektívvel, rendes kocsink, nagy derítőnk stb. De ez „csak” technika. Sokszor úgy érzem, hogy hihetetlen dolgokra lennénk képesek ezzel az energiával, csak belefutunk bizonyos megkerülhetetlen korlátokba.

Dani egy ideig nem akar hallani róla, de én már nagyon régóta gondolkozom a Tuti siker 2 forgatókönyvén. Nem igaz, hogy az első film utolsó jelenete miatt nem lehet folytatni. Csak az írói zsenialitáson múlik. Két vagy három év múlva jó lenne azt mondani, hogy „Tessék!”, miközben épp a Tuti siker 2 forgatásán vagyunk. De addigra szeretnék magam mellé egy operatőrt is. Meg merném kockáztatni a második részt ugyanezzel a technikával, mert sok mindenben csak a tapasztalatlanságunk akadályozott meg. Egy még jobban megszervezett forgatással, egy még pontosabban megírt forgatókönyvvel talán ismét örömet okozhatnánk jó pár embernek a vászon előtt.

Én odavagyok az összes nem hagyományos filmes elbeszélőmódért, ábrázolásmódért, nagyon sok ilyen film lenyűgöz. Mégis – és most jön a vallomás – közelebb áll hozzám a klasszikus hollywoodi elbeszélésmód és ábrázolás, esetleg ennek a megtörése ritkán. Nézőbarát és rengeteg lehetőség van benne. Éppen az érdekel, hogy ezt hogy lehet kihozni belőle.

Köszönöm, hogy elolvastad. Ha nem láttad még a filmünket, valamilyen formában láthatod majd mindenképp. Ha láttad, akkor: köszönöm, hogy eljöttél megnézni! Ha van hosszabb, részletesebb véleményed róla, ne habozz megkeresni!


Erre a bejegyzésre a Tuti siker újra vásznon című bejegyzés hivatkozik, azzal együtt került fel.

Szilveszter Szentmártonkátán

Szóval itt van az én Zoli barátom. Már az oviban együtt rakosgattuk az építőkockákat – már amikor kegyeskedett befáradni. Akkor még nem sejtettük, hogy azok életre szóló barátságunk építőkockái voltak… Egy szép napon megpillantottam őt leendő általános iskolám 1/a osztályának névsorán. A tanító nénink megígérte, hogy az első héten még senki nem fog kapni a nyuszi pecsétnél (azaz a legjobbnak járó pecsétnél) rosszabbat az üzenőfüzetbe. A döntés egy kicsit elhamarkodott volt, mivel mi ketten Zolival egy padba kerültünk. Annyira nem bírtunk magunkkal, hogy a tanító néninek valahogy muszáj volt kikerülnie az ígéretét. Így esett meg, hogy kaptunk ketten egy nyuszit: Zoli az egyik felét, én a másikat.

Teltek-múltak az évek, mígnem Zoliék elköltöztek az ország szívéből egy picit távolabbra. Valamelyikünk agyából az az ötlet is kipattant, hogy töltsem ott a szilvesztert 2006-ban. Ebből a találkozásból két emlék maradt meg bennem erőteljesen. Az egyik, hogy körülbelül egy órával az újév előtt egy rossz mozdulat következtében beleöntöttem egy pohár sört Zoli billentyűzetébe. Ez több okból is vicces volt. Először Zoli próbált írni az MSN partnereknek, hogy van egy kis gond, de ez a képernyőn olvashatatlan betűrengeteg formájában testesült meg. Utána következett az, hogy egy vadonatúj klaviatúrát szerválunk a polc tetejéről. Bekötöttük, de nem működött. Nem maradt más hátra: Zoli bekommandózott a másik szobába (ahol a család többi része aludt), és lenyúlta a másik gép billentyűzetét. A másik emlék, ami megmaradt: a kis rakéták. Napközben vásároltam egy csomag mini-rakétát, melynek darabjait végül a kalandvágy fel is küldte az égbe. Nem jutottak persze messzire. Akkor még ez volt az izgalmas.

2009-ben már magasabbra tettük a mércét.